Amúgy is éppen tavasz volt, és az orgona virágzott, mikor egy szép napon bevitték a szanatóriumba; ott aztután néhány fájdalmas óra elteltével kicsusszant belőle az ifjú költő a világ bepiszkolódott lepedőjére...

De ahogy a szeme sarkából a szavait nézte, ezeket a megkövült, megmerevedett szavakat, amelyek túlélik őt magát is, megrészegült; úgy érezte, hogy magamagával van körülvéve, hogy megsokszorozódott, hogy vele van tele az egész szoba, az egész ház...

A folyó mentén sétált; időnként lehunyta szemét, és feltette magának a kérdést, hogy vajon létezik-e folyó akkor is, amikor a szeme csukva van. Természetesen valahányszor kinyitotta a szemét, a folyó ugyanúgy hömpölygött, mint annak előtte, de a különös az volt az egészben, hogy Jaromilnek ez egyáltalán nem volt bizonyítéka arra, hogy akkor is ott volt, amikor ő épp nem látta...